„A Katalin utca egyszerre valóság, egyszerre jelkép” – állítja művéről az írőnó. Egy csendes budai utca, ahonnan a Dunára látni. Itt él három szomszédos házban három baráti család: a fogorvosék lányukkal, Henriettel, az özvegy őrnagy házvezetőnőjével és fiával, Bálinttal, és a kiváló tanár feleségével meg két lányával, Irénnel és Blankával. A gyerekek nem csak játszótársak, bonyolult és ellentmondásos szálak fűzik össze őket.
Mint jelkép, a Katalin utca az ártatlan és romlatlan gyermekkor, a bűntelen ifjúság szimbóluma. Ezt az idilli világot rombolja szét a történelem, a Horthy-korszak, majd a háború durva valósága, amelyben elsüllyed ház, utca, ország, minden nemes emberi érzés, még a szerelem is.
Akik mindezt túlélik, azok is kiűzetnek a Paradicsomból, mert vétkeztek, mert nem álltak ellen a Gonosznak. Már csak álmaikban térhetnek vissza a Katalin utcába, mert nem volt bátorságuk megtenni azt, amit meg kellett volna tenniük. A Katalin utcában már csak az élők közé vissza-visszalátogató halottak vannak otthon, akik emlékeikből újraépítik a múltat, de boldogok ők sem lehetnek, hiszen nincs átjárás az élők és a holtak világa között.
Debreceni egyetemistaként néha napokig ki sem mozdultam otthonról, és sorra olvastam Szabó Magda regényeit. Pedig nem vidám történetek ezek, a Katalin utca sem az. Sötét színekkel festi le engesztelhetetlen hőseit, mintha a palettájáról lefelejtették volna a világos festékeket. Nincs számukra feloldozás, ahogy a Katalin utca lakói számára sincs. Mégis, ennek a világnak hihetetlen ereje van. Elkap, mint egy sötét örvény, magával ragad és nem enged. Ellenállni fölösleges is, értelmetlen is.
Mörk Leonóra
