Ignácz Rózsa ebben a könyvében két életet, két sorsot mutat be oly reális ábrázolással, hogy szereplőik megelevenednek előttünk, s szinte velük éljük sorsukat.
Berta, az iratmásoló kisasszony, aki kisgyermek kora óta dolgozott, eltartotta népes családját, édesanyját, édesapját, testvéreit, aki belerokkant, belepúposodott a szellemi kulimunkába, leveliből ismerjük meg. Egyetlen szerelmét soha nem feledve nyomorodik, őszül bele a munkába, szellemi kulimunkásként emlegetve önmagát.
„De a Bertákat, akik ezren és tízezren, kuli módra görnyednek az íróasztalok felett, azért ne felejtse el! Írjon egyszer könyvet a női szellemi kulikról. Lázadjon fel helyettük. Segítsen, ha tud, az írás erejével azokon az elnyomorodott s gyűlölködővé vált szerencsétleneken, akik egészségesen születtek… Vagy, ha úgy érzi, nem tudna – imádkozzék értük. Együtt. Velem.
Magának adom az én szürke életem történetét. Használja fel, ahogy jónak látja. Sokat üldöztem leveleimmel. Sértegettem is. Tudom, hogy megért és megbocsát.”
Erre kéri Ignácz Rózsát, amikor első és utolsó látogatása alkalmával elbúcsúzik tőle. Az írónő pedig teljesíti kérését.
Ifj. Török István, a gyermekparalízisben megnyomorodott gyermek naplója kegyetlen őszinteséggel tárja fel naplójában családja és betegsége történetét. Magát okolja, hogy szülei elhidegültek egymástól, betegségeivel próbálja újra és újra összekovácsolni az alapjaiban széthullott kapcsolatot édesanyja és édesapja között. Végül csak egy megoldást lát. Tizenötödik születésnapja után öngyilkos lesz. Temetése után derül csak ki, hogy félreértések, a problémák megbeszélésének hiánya a teljes megsemmisülés felé vezette a két embert, akik csak ezzel a tragédiával szembesülve találnak újra egymásra.
„– Legyetek boldogok! Legyetek boldogok!” - ezzel a mondattal fejezi be naplóját, s életét ifj. Török István, s kezdődik el egy új fejezet a szülők életében.
