„Elaltatnak, amikor Mengeléhez visznek, így nem emlékszem rá, mi történik ott velem. A testem beszél hozzám, ő árulja el, mit műveltek velem.”
Lidia Maksymowiczot háromévesen hurcolták el Auschwitzba. Tizenhárom hónapot töltött a pokolban, a gyerekek barakkjában, ahol egyike volt dr. Mengele kísérleti nyulainak. Hithű katolikus édesanyja a német invázió legelső napjaiban csatlakozott a fehérorosz ellenállókhoz, és az erdőkben rejtőzött el lányával.
Lidia egyik első emléke a fehérorosz erdőkbe szűrődő fény Auschwitz végeláthatatlan sötétsége előtt. Amikor 1945 januárjában újra meglátja a napvilágot, egy gyermektelen lengyel asszony fogadja be. Lidia vele nő fel, de sosem felejti el valódi anyját, sosem hagyja el a hitet, hogy édesanyja él, és őt keresi. Végül csodával határos módon rátalál.
Auschwitz meghatározó emléke Lidia számára a csend: összeszorított fogak, a túlélésre szűkült világ, amelyben nem engedhet meg magának egyetlen érzelmet sem. Hosszú idő telt el, amíg újra megtalálta a hangját, hogy a lehető leghangosabban kiáltsa: soha többé! Mert bármilyen borzalom megtörténhet újra.
Ez a könyv az ő tanúságtétele.
