Ha Fitzgerald most is élne (1940-ben érte a halál), nemcsak azt látná, hogy az olvasók (és most már a mozi nézők) nemcsak a Gatsbyt szeretik, hanem élénk érdeklődést tanúsítanak minden iránt, amit papírra vetett. Így a Saláta iránt is. A darabot többször is bemutatták, és nemcsak Amerikában, hanem a világ több országában is az adott ország nyelvére lefordítva (német, orosz, japán, francia, magyarul – Isten ments – egyelőre nem), és játsszák ma is telt ház előtt. Egyik említésre méltó bemutatója Angliában, hogy ne mondjam feltámadása a semmiből, az Oxford Playhouse révén történt 1975 elején, amit a nézők vastapssal jutalmaztak. A Dorist játszó színésznőben (Zoë Wanamaker) a sajtó egyöntetűen a flappert, a húszas évek festett szőke romlott lányát vélte felfedezni élőben.
Hogy miről szól a darab? Mint Fitzgerald minden jelentős írása, sok mindenről. Dióhéjban viszont így foglalnám össze: Jerry Frost, aki egy egyszerű hivatalnok egy vasúti társaságnál, felesége (Charlotte) szerint egy haszontalan mihaszna, azaz „saláta,” akiből hiányzik a sikeres amerikai férfiak rámenőssége, törtetése. (Ma ékes magyar nyelven lúzernek szokás nevezni az ilyet). Amint Jerry lassanként kitárulkozik és elmondja, mi is szeretne lenni, egyszer csak, mivel az akkori évek szesztilalma ellenére is sokat ivott egy szeszcsempész csinált pálinkájából, azt veszi észre, hogy ő lett az Egyesült Államok elnöke, de aztán „lecsúszik,” és az lesz, ami leginkább szeretett volna lenni életében: postás. Mindkét szerepben derekasan állja a helyét, de drasztikus módon eltérő következményekkel. Charlotte, a feleség, és huncut kis sógornője, Doris, két olyan „modern” nőszemély, akik önző módon akadályozzák Jerryt álmainak valóra váltásában, de aztán mégis belátják, hogy neki (Jerrynek) van igaza.
A többit, mint mondani szokás, a vallatás után; vagyis az után, hogy az olvasó megismerkedik ezzel a remek kis darabbal, amit vígjátéknak nevezett el a szerző. Sokkal több annál.